2. fejezet: A napló

Hermione Granger-nek nem jött álom a szemére. Nem is csoda, hiszen ismét szemtől szemben állt a múltjával, és tudta, bármikor bekopogtathat hozzá Harry Potter és Ron Weasley, akiket egykor barátainak tekintett. Őrült vagyok. Biztos vagyok benne, hogy megőrültem, hogy pont őt védem –gondolta magában a lány, és a hátára feküdt. Persze azért annyira mégsem ment el az esze, hogy pálcája nélkül térjen nyugovóra.
Eközben a fürdőből halk vízcsobogás hallatszott. Draco Malfoy-nak jelenleg csak az okozott örömet, hogy egy kád forró vízben áztatta le magáról az egész napi piszkot, amely ráragadt az útja során. Mennyi mindent kellett átélnie? Mi lehet a szüleivel? Talán már az Azkabanba dugták őket... Ebbe a gondolatba beleborzongott, és azonnal igyekezett elterelni.
-Malfoy, itt vannak a... -Hermione-nak elakadt a szava, amikor hirtelen benyitott a férfivá cseperedett Draco-hoz, és szája elé kapta a kezét.

–Öhm...elnézést. –pirult el zavarba esve, és elfordult az éppen törölköző férfi felől. Draco nem bírta megállni, hogy ne kerüljön a szája szegletébe egy kis mosoly, hiszen mindig is nagy nőfaló hírében állt. Habár Hermione Granger-t eddig nem szemelte ki magának, most mégis csak vigyorogni tudott azon, ahogy a lány zavarba jött.

-Mostmár megfordulhatsz. –tekerte körbe a törölközőt a derekán.
-Nem, jó lesz így. –válaszolta a lány, majd folytatta mondandóját: -Csak azért jöttem, mert egyre közelebb vannak az aurorok. Talán az lenne a legjobb, ha elrejtőznél.
Mindig is gyűlölte a férfit, vagy legalább is gyűlölni akarta. Túl sok dolog volt kettejük múltjában, ami miatt ennek az érzelemnek kellett helyt adnia. Nem is értette saját magát, hogy mi az oka, hogy neki, Draco Malfoy-nak segít.
-Rendben, felveszem a ruháimat, és megyek. –hangja egészen nyugodt volt ahhoz képest, amit hallott, de amikor Hermione elhagyta a szobát, azonnal gyors öltözködésbe kezdett. Ruhái még vizesek voltak a mosás hatására, ezért gyorsan elmormolt egy varázsigét, amelynek hatására minden megszáradt, majd pálcájával a kezében a nappaliba igyekezett.
-Erre gyere. –mutatott utat a volt Griffendéles a Mardekárosnak. Egy rejtett helyet mutatott neki, amely az egyik könyvespolc mögött volt. Ez a hely eddig mindvégig rejtve volt mindenki elől. Még Luna Lovegood sem tudott róla, pedig az egykori Hollóhát-házhoz tartozó lánnyal mindent megbeszélt. Maga sem tudta, hogy most miért fedi fel éppen egy Malfoy előtt.
Draco kissé kétkedve nézett Granger-re. Elbizonytalanodott. Mi van, ha a lány csak csapdába akarja csalni?
-Miért mennék? Talán azt gondolod, hogy elment az eszem? -nézett a lányra dühös tekintettel. Hermione nem értette, hogy miért mondja ezt Malfoy. Ugyan sosem voltak jóban, sőt... de most mégis megsajnálta Draco-t.
-Most mi bajod? -kérdezte Hermione, és tett egy lépést Draco felé, mire az a lányra emelte pálcáját. Ekkor azonban az ajtón kopogtatott valaki. Ez nem egy visszahúzódó ember halk kopogása volt, hanem inkább egy magabiztos emberé.
-Az, hogy nem szeretem, ha azt hiszik, meghülyültem. -nézett hol a lányra, hol az ajtó felé, de végül megállapodott a tekintete Hermione-n.
-Így le fogsz bukni. Be fogják törni az ajtót. -Granger hangja bizonytalanul csengett, és őszintén aggódott mind amiatt, hogy Draco-t a szeme láttára viszik az Azkabanba, mind amiatt, hogy őt is magával rántja azzal, hogy ő lebukik. -Na jó, én nem megyek miattad az Azkabanba. -nézett feldúltan a férfira, majd szinte belökdöste a titkos átjárón. Ekkor a bejáraton hangosabban kopogott valaki.
-Azonnal nyissa ki az ajtót...
-Máris megyek. -kiáltott vissza, és Draco-ra csukta az ajtót...

******

Draco bosszúsan csapott a fából készült, nehéz ajtóra. Granger, az a...minden lében két kanál boszorkány csak úgy bezárt ide... Gondolta feldúltan, és egy vékony vonallá húzta a száját. Fülével a nehéz ajtóra tapadt, de nem hallott semmit. Biztosan varázslat védi ezt a helyet.
Ebbe belenyugodva Malfoy vett egy mély lélegzetet, és megfordult. Utálta, egyszerűen gyűlölte a sötétet, ugyanis rémálmaiban is folyton egyedül volt egy korom sötét helységben, amelyet dementorok őriztek. Még sosem volt az Azkabanban, csupán fényképen látta az újságokban, és ez alapján ilyennek képzelte el a belső teret is, ahol csak a reménytelenség kap helyet.
-Lumos. –motyogta el a varázsigét, amelynek hatására a helységet betöltötte a fény. Egy külön házban volt. Mire készül Granger? –kérdezte önmagától a férfi, és kicsit beljebb lépett. Az asztalon észrevett egy könyvet, és kapva kapott az alkalmon, hogy a kezébe emelhesse. Nem volt konyvmoly, mint Hermione, a könyv címe viszont érdekessé tette a tartalmát.

HERMIONE GRANGER NAPLÓJA

Adta neki a címet az egykori Griffendéles. Draco megnyalta kiszáradt száját. A kíváncsiság teljesen átvette rajta az uralmat, és esze ágában sem volt otthagyni csak úgy. Nem tudta maga sem, hogy mit rejthetnek a lapok, és hogy rejtenek e valami érdekeset vagy hasznosat, mégis meg akarta tudni.

Ez a napló Hermione Granger tulajdona.

Ha te nem Miss Granger vagy, jobb, ha messze elkerülöd

a könyvecskét, melyet átkok és rontások védelmeznek.

Draco kicsit elbizonytalanodott. Nem akart átkokat, de végig gondolva biztosan csak olyasmi lenne, mint amit Ronald Weasley, az a balfék talált ki rá. Egyél csigát... Pontosan ezt mondta, csakhogy a varázslat visszafele sült el. Az emlék hatására elmosolyodott. Ismét kinevette a most auror vöröst, mint annak idején, amikor még minden sokkal könnyebb volt.
Eközben Hermione kinyitotta az ajtót a taláros alakoknak, akiknek az arca alig látszott, ugyanis el kellett takarniuk. De a lány már jól tudta, hogy kik vannak az álarc mögött, amint megszólalt egyikőjük.
-Hermione Granger? –kérdezte az ismerős hang, és a zöld szemek csodálkozással telin figyelték a mogyoróbarna szemeket, és a szív alakú arcot.
-Harry, te vagy az?
Ez a találkozás nem volt olyan örömteli, mint mikor az Odúban találkoztak, vagy amikor megismerkedett a két fiúval a Roxfort Expresszen.
-Én is itt vagyok, ha nem zavar... -nézett a lányra baljósan Ron, és megforgatta a szemét, majd kissé félretolta a lányt az ajtóból, és belépett a házba.
-Fáradj csak beljebb. –Hermione legszívesebben megfojtotta volna egykori kedvesét. Már semmiféle gyengéd érzelem nem kötötte hozzá.
-Hermione biztosan nem tartja itt Draco Malfoy-t. –szólt Harry a barátjára, aki lassan körbe tekintett a lány házában.
–Draco megszökött előlünk, és menekül. Jobb lesz, ha figyelsz, hogy kinek nyitod ki az ajtót. Ki tudja, mire lehet képes... -fordult a lányhoz a szemüveges, sebhelyes homlokú férfi.
-Igen, tudom. –jelentette ki a nő, mire a két auror rászegezte a szemét, és kérdőn néztek a nővé cseperedett Granger-re.
–Az újságban olvastam. Azért még olvasom a Reggeli prófétát. –válaszolt a két fiú értetlenkedő arcát látva.
Egy kissé meredeknek érezte az előbbi helyzetet, pedig tudta, a két fiú nem sejt semmit. Honnan is tudhatnák, hogy éppen ő, Hermione bújtatja Draco Malfoy-t?! Azt a Draco Malfoy-t, aki lesárvérűzte őt, és aki miatt ma is a csuklóján viseli a behegesedett feliratot: Sárvérű.
-Rendben. Akkor mi nem is tartanánk fel tovább. Ha bármit hallasz róla a későbbiekben, akkor tudod, hogy kit keress. –mondta Harry Potter, majd Ron-nal együtt elhagyták a boszorkány otthonát.
Draco Malfoy már éppen lapozni akart, amikor hirtelen valaki megszólalt a háta mögött.
-Te mégis mi a fenét művelsz? –a lány lassan szótagolva ejtette ki a szavakat, mintha attól tartana, hogy a szőke férfi nem érti meg, ha nem így tesz.
-Granger... -ejtette ki gúnyoan a lány vezetéknevét. Mint a régi szép időkben. –Te naplót vezetsz? –vigyorgott gúnyosan, és magasabbra emelte a könyvet, hogy a lány ne tudja elvenni tőle.
-Igen, de neked semmi közöd nincs hozzá. –mérgelődött a lány, és a könyv után nyújtózkodott.
-Oh, vajon mit írhatott bele egy ilyen lány, mint te? Talán a fiúbandákról áradoztál? Vagy Ronald „AranyvérűHulladék" Weasley-ről? –nevetett fel Malfoy.
-Ezt még nagyon megbánod, Malfoy. –jelentette ki Hermione, és rácsapott Draco karjára, majd könnyes szemekkel hátrébb lépett. Malfoy arca elkomorodott. Nem tudta, miért, de kicsit talán megsajnálta Granger-t. Ezt a lánynak nem vallotta be, sőt még magának is alig, így csak sóhajtozva ledobta Hermione mellé a könyvet, és megforgatta a szemeit.
-Jaj, ne bőgj már. Itt van a hülye naplód.
Nem akarta otthagyni a lányt, és a naplóra is kíváncsi volt. Mit féltegethet ennyire Granger? Miért volt ennyire kétségbe esve, amikor bele akart olvasni az általa írt sorokba?
 Mi ez az egész?
Azonban nehezen, de mégis faképnél hagyta őt. Hermione felvette a földről a naplót, és pulóvere ujjába törölte könnyektől nedves arcát, majd másik rejtekhelyet keresett a kint felejtett naplónak.